Premier lesz, nem is akármilyen! Arthur Miller Pillantás a hídról című világhírű drámáját mutatja be a Békéscsabai Jókai Színház október 26-án. Csiszár Imre Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művésszel, az előadás rendezőjével a görög dráma megszállottjáról, az ösztönök uralmáról és a „sokféle” színházról beszélgettünk.
- Arthur Miller Pillantás a hídról című drámáját 1955-ben írta, miért mutatja be most a Jókai Színház ezt a több mint hatvanéves amerikai darabot?
- Miller munkássága rendkívül érdekes és a huszadik századi drámairodalomban egyedülálló; egy olyan íróval állunk szemben, aki tiszteli az antik irodalmat, és ez ritkaságszámba megy, általában a görög drámáról, gondolkodásról kevés szó esik. Miller megszállottja volt a görög drámairodalomnak, hitvilágnak, mitológiának, valamint az abból készült, megformálódott színpadi emberábrázolásnak. Mit jelent ez? A drámáival azt akarja bizonyítani, hogy az a sorstragédia, ami a görögöknél megmutatkozik, érvényes a huszadik században is. Semmi különbség nincs Antigoné vagy Oidipusz és egy mai hős tragédiája között, a dráma megismétlődik a huszadik században is, csak más keretek között, más a külcsín. De a lényeg, a probléma gyökere ugyanaz, változatlan, még pedig azért, mert az emberiség ilyen, az ösztönvilág szempontjából semmit sem fejlődött az évszázadok során. Mindig az ösztönök vannak összeütközésben a kultúrával, a civilizációval, ami természetesen fejlődik, de az ösztönvilág tőlünk, a szellemiségünktől, a pszichénktől függetlenül működik. Ez az ösztönvilág szembekerül mindazzal, amit mi úgy nevezünk, hogy törvények, és akkor a törvények és az ösztönök összeütközéséből jön létre a konfliktus.
- Éppen egy ilyen konfliktus áll a Pillantás a hídról című darab középpontjában.
- Egy férfi furcsa öregkori szerelme egy kislány iránt, amit megpróbál szemérmesen leplezni, nem kimutatni, de mégiscsak megvan, működik – ez áll a darab középpontjában. A férfi hirtelen egy olyan helyzetbe kerül, hogy riválist lát ezzel a lánnyal való kapcsolatában, és ez az új helyzet elindít benne olyan drámai folyamatokat, amik végül is tragédiához vezetnek. Maga a tragédia műfaja a huszadik században sokak szerint lejárt, Miller a darabjaiban ennek az ellenkezőjét bizonyítja: A salemi boszorkányok vagy ennek a darabnak a szereplői is tragikus hősök. A tragédiáról pedig tudjuk, hogy nem a szomorú helyzet a lényege, hanem egy katarzis, a hős áldozata, ami katartikus élményt okoz a nézőben.
- Eddie Carbone bár egyszerű ember, alakjával – a szerelmi szálon túl is – nagyon sokféle emberi kapcsolat, tett-következmény erkölcsi összefüggéseire világít rá.
- Egy roppant egyszerű munkásember, aki úgy érzi – a rengeteg munkával, teljes önfeláldozással a családjáért – elérte élete célját. Ő az úr az otthona fölött, az van ebben az otthonban, amit ő akar, szeretettel veszik körül, és tulajdonképpen úgy néz ki, hogy itt semmi probléma nincs. A Micimackóban van az a nagyon fontos mondat: „Egy perccel a baj előtt még nem volt semmi baj.” Ahogy megérkezik a két új szereplő, a két emigráns rokon, fölbolydul ez az egység, ez a harmónia, és a felbolydult légkörrel maga körül ez a végtelenül egyszerű gondolkodású ember nem tud mit kezdeni. Ezért elmegy egy bölcsebb, okosabb emberhez, hogy segítsen neki, ez az ügyvéd, akinek a tanácsát kéri egy ilyen kilátástalan helyzetben. Látszólag egy homoszexuális fiú udvarol annak a lánynak, akibe ő látens módon szerelmes. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Az ügyvéd nem tud tanácsot adni, mert itt van az ősi ok, hiszen ebben a kisemberben az ősi ösztönök működnek. A másik ember pedig a jog, a törvény embere, és ez a kettő nem találkozik, nem segít egymásnak. A jog és az ösztön nem tud egymással kapcsolatba lépni, igazi ösztönproblémára semmi nem ad választ.
- Az olvasópróbán hangsúlyozta, hogy a szövegen semmiképp sem változtat, nem húz belőle, nem ír bele, minden szónak súlya van, és minden szó mögött sok tartalom. Úgy gondolom, ezzel a ritka rendezők sorába tartozik.
- Nagyon jól emlékszik a szavaimra, de biztos, hogy ezt mondtam, mert valóban így van. Akkor veszünk elő egy darabot, ha elolvassuk és úgy látjuk, hogy minket, az olvasót egyelőre, ez a darab megérint. Valahogy kell, hogy megérintsen, utána az ember elemezni kezdi, hogy mi érintett meg, és Millernél azonnal feltűnik egy borzasztan pontosan megszerkesztett szöveg, nem vész el képekben, leírásokra nincs szükség. Bár ebben a darabjában használ egy narrátort, aki az ügyvéd, bevezeti az eseményeket, ő a görög kar, le is írja, hogy hol vagyunk, hol játszódik a történet. De ami elhangzik a művészek szájából, az egy nagyon keményen megszerkesztett, szűkszavú, rövid darab, kétórás előadás lesz. Egy ilyen tökéletes szöveget nagyon nehéz lenne megbontani, beleírni meg egyenesen istenkísértés.
- Azt mondja, a szerző görög sorstragédiák iránti vonzódása ritkaság; szerintem az a rendezői koncepció sem gyakori, amely fajsúlyos, megrázó drámát, erkölcsi értékeket boncolgató darabot mer színpadra vinni. A színházak szívesebben választanak szórakoztató zenés műveket, mintha tartanának attól, hogy az antik, a dráma, az erkölcs fogalma elriasztja a közönséget.
- Sokféle színház van. Akad olyan is, amely attól válik izgalmassá, lenyűgözővé, hogy odaszegez a székhez, nem attól, ha kifordulok a székből a röhögéstől, hanem attól, hogy elnyeri a figyelmemet, megérinti az érzelmeimet, mert részvétet érezhetek, vagy felháborodást, dühöt, szenvedést. Olyankor mindenféle érzelmi amplitúdók működésbe jönnek, és minél élesebbek ezek, annál inkább eléri a színház a célját, hogy az ember ne úgy menjen el a színházból, mint ahogy bejött. Én abban a színházban nem hiszek, azt nem szeretem, ahol bejövök, sírok vagy nevetek, jót szórakozok, vagy szomorú vagyok, teljesen mindegy, aztán kimegyek, és nem érintett meg semmi, gyorsan elfelejtem, hogy mit láttam. Ezeknek nincs értelme, de az olyan színháznak van, amely két-három nap múlva vagy még később is visszajátszik, elgondolkodtat, kérdéseket vet fel. Mit mondtak, mit láttam, mi volt ez, Jézusom, velem is megtörténhet?!
Niedzielsky Katalin
Fotó: Ignácz Bence,
A-TEAM
