A Jókai Színház klasszikus, iskolaregény- és Szabó Magda-sorozata folytatódik! Arany és Csokonai után, Mikszáth előtt kortárs mű, a Légy jó mindhalálig bemutatóit (1992, 2016) követően egy újabb iskola- vagy kamaszregény, a Születésnap ősbemutatóját tartotta a teátrum március 20-án. Az Az a szép, fényes nap (1996) és a Kiálts, város! (1997) premierje után ez a harmadik Szabó Magda-premier Békéscsabán, az előadást a Jászai-díjas Bartus Gyula rendezte. (Niedzielsky Katalin kritikája)
A pályáját eredetileg költőként kezdte Szabó Magda, gyermek- és ifjúsági regényei írói munkássága elején jelentek meg, a Születésnap 1962-ben. A legalább három nemzedék közötti generációs problémával, értetlenséggel, bizalmatlansággal, a felnőtté válás bonyolult tematikájával foglalkozó kamasztörténetet Belinszki Zoltán alkalmazta színpadra. A Jókai Színház óriási vállalkozásba fogott, hogy – csatlakozva a tavalyi, az írónő 100. születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségsorozathoz – harminc szereplővel, felvonultatva az egész Színitanház hallgatóságát, két felvonásban, rengeteg jelenetben színpadra állítsa a darabot. Témájával és ifjú hőseivel a nagy mesélő Szabó Magda, a gyermeki lélek jó ismerője gyorsan és könnyen az érintett korosztály szívébe lopta magát. Bartus Gyula rendezőnek nem volt egyszerű a dolga, amikor a regény különös világát, varázsát kellett színpadra álmodnia és színészeivel megvalósítania.
A gyerekek mielőbb felnőttek szeretnének lenni, sürgetik az idő múlását, és utálják hallani a szülői intelmet: „Nem lehet, te még gyerek vagy!” Főleg, ha más alkalommal pont az ellenkezőjét is megkapják, amikor például valamit elvárnak tőlük a szülők: „Hiszen már nem vagy gyerek!” A még nem, már nem világában nem könnyű az eligazodás. S egyáltalán, ki mondja meg, hogy mikortól nem gyerek, és miért felnőtt az ember?
Illés Bori is alig várja a születésnapját, hogy betöltse 14. életévét, de csalódik, mert attól nem változik semmi, vagyis nem azon a jeles napon lesz felnőtt, ahogyan mások sem. „A felnőtté válás nem a születésnapunktól, hanem az életünktől, a fejlődésünktől függ.” A pedagógus írónő értette a gyerekek nyelvét, gondolkodásmódját, átérezte a kamaszlányok álmodozását, szerelmét, ugyanakkor kellő távolsággal, humorral kezelte, ábrázolta furcsa, olykor idétlen megnyilvánulásaikat.
A színpadi játék szórakoztató és elgondolkodtató egyszerre, a színes karakterek igazi paródiáját adja, olykor már egészen abszurdba fordulva. Meglepő módon kezdődik az előadás: a színpadon sötétség, viszont óriási reflektor világít a nézők szemébe, elvakít, mint valami vallatólámpa. Előtte démoni, ördögi alakok tűnnek fel vörös-fekete fényáradatban. Az álom és valóság határára figyelmeztető különös kreatúrák nem szerepelnek a regényben, a rendező találmányai, de a boszorkányos mesélő, ha látja odaát, biztosan kedvére valónak találja.
Romos falak, még füst is az elején, mintha nem is olyan régen fejeződött volna be a háború – ebben a külvárost jelző egyetlen díszletben játszódik mindkét felvonás. A kétszintes, függőfolyosós lakóház körül zajlik az élet, egy rövid bemutatkozásra, kisebb-nagyobb csoportokban felvonul a népes szereplőgárda. A rövid villanások között a falakat állandóan mozgatják, és a néző kapkodhatja a fejét. Nem kell sokáig várnunk a parádés szövegből kicsendülő első bölcsességre: „Sosem késő találkozni az igazsággal.” Amikor a mozgó falak hátul az iskolát jelzik, előtérben a forgóhinta a diákok kedvenc találkahelye. Nagyon rövidek a jelenetek, inkább mozzanatok; legtöbbször alig pár mondat hangzik el két falmozgatás között. Ez nem használ sem a történetnek, sem a színházi légkörnek. A rövid képeket zene kapcsolja össze (vagy választja szét?), régi melódiák, igazi örökzöldek csendülnek fel: A mi utcánk, ó be szép, Csoko-csoko, csokoládé, Szeretni bolondulásig… Ezek a dallamok alkalmasak a nosztalgiázásra, a hangulatkeltésre, nagyon kedvesek, szívet melengetők, mert a gyermekkort idézik. De kinek? Nekünk, felnőtteknek, akik átéltük a békés hatvanas éveket, és jól emlékszünk ezekre a dalokra. Amikor megszólalt az Ó, ha milliomos lennék kezdetű nóta, mögöttem az egyik gyerek azt kérdezte: Akkor mi lenne? Szóval a mai ifjúságnak ezek a slágerek nem sokat vagy semmit sem mondanak. Bennünket, tapasztaltabbakat pedig a falmozgatás rendre visszabillent a nosztalgiázásból, de már a gyerekeknek is kezd sok lenni.
A proli környezetben megbecsült ember és szakma a trolibuszvezető és a házmester, vagyis Bori szülei. A kozmetikus viszont haszontalan tevékenység, Auerné és a lánya, Szilvia negatív hős. Az asszony a házmester ellenpólusa, lánya pedig Bori barátnője, aki úgy lopja el a rábízott pénzt, mint Török János Nyilas Misi kontóját. „A felnőttség nem életkortól függ” – így a második bölcsesség. „Ne vegyük el a gyerekkorát, mert nekünk nem jutott!” Illésné csitítja így a férjét, aki túl szigorú akar lenni a lányához. Hát melyik szülő nem szeretné, hogy a gyerekének jobb legyen, mint neki volt?!
Az első felvonásban a tinilány a legtöbb megértést, szeretetet édesanyjától kapja, így válik egyértelműen Illésné a történet legkedvesebb figurájává. Szabó Magda ezt is jól kitalálta, mert így készíti elő a tragikus fordulatot, ami konfliktusok sorozatát indítja el, és tulajdonképpen itt kezdődik az előadás. A néző rosszat sejt, elkezd figyelni. Galambos néni érkezik feldúltan egy dobozzal, össze-visszabeszél, kiderül, hogy Illésnét baleset érte, elütötte a troli (pont egy troli!), kórházba szállították. A dobozban a gyönyörű kék ruha, amiről Bori mindig is álmodott, tehát édesanyja nem magának ment karácsonyi ajándékot venni, hanem a lányának. Az első drámai jelenet, amikor az ember felkapja fejét, megáll a levegő, színházban érezzük magunkat. Aztán szünet.
A második felvonásban felgyorsulnak az események. Bori anyja kórházban, nem tudjuk, meggyógyul-e, itt a karácsony, Galambos nénit egyedül hagyja a fia szentestén. Az egyik osztálytárs mondja ki a harmadik szentenciát: „Nem rossz lány a Bori, csak még gyerek.” Kiderül, Szilvia nemcsak Bori keresetét lopta el, hanem a Galambos néni fiát is. „Szentestéjük azoknak van, akiknek életük is van.” Hú, de szép szavak! Már hányadik bölcsesség? Mindegy. Az anyákat helyettesíteni kell otthon és a munkában, így van ez Illéséknél is: összefog öreg és fiatal, csak Bori marad távol, apja későn jön rá, hogy nem csavarog, munkát vállalt, hogy az ellopott pénzt pótolja. Hosszú és megható folyamat, amíg a copfos Boriskából Borika lesz. Ebben a történetben mindenki sokat tanul, nem csak a fiatalok, és kicsit más, jobb ember lesz. A fejlődéstörténetre a karácsonyi ünnep a megtéréssel, bűnbánással szép végszó, a megható jelenetek sora azt mondja, hogy a születésnap csak egy dátum, felnőtté az élet érleli az embert. A finálé, amelyben minden szereplő együtt énekli a Bárhogy lesz, úgy lesz dalt, igazán megérinti a nézőt, emlékezetes marad.
Illés Bori, a tinilány nagy utat jár be a történet során, fejlődését Nádra Kitti szh. igyekezett ügyesen felmutatni a premieren. Az ellenpólust, a barátnőből lett ellenséget, Auer Szilviát László Bernadett szh. hatásosan játszotta. Bori anyja, a házmester szerepében Fehér Tímea hiteles alakítást nyújtott. Apja, a trolibuszvezető alakját Csurulya Csongor m.v. karakteresre formálta. Az öreg Tibai néni figuráját Tarsoly Krisztina keltette kedves humorral életre. Auerné ellenszenves alakjából Nagy Erika markáns paródiát rajzolt. Galambos nénihez (Nagy Éva m.v.) megható jelenetek fűződtek.
A két démon, énekes beiktatása nem a szerző ötlete volt, hanem az alkotóké, hol vicces keretnek, kapocsnak tűntek, hol elválasztónak, mint a zenés betétek, máskor pont elidegenítésként hatottak (Fejes Katica szh. és Dorogi Péter szh.). Dicséretet érdemelnek az osztálytársak, Jutka alakjában Kerek Vivien szh., Kucsesként Veselényi Orsolya, Miklós, a dacos kamasz szerepében Dina Norbert szh., Pap Evelin szh., Réger Wanda, Sánta Dzsenifer szh. és a többiek.
Szabó Magda szereplői azok a szülők, nagyszülők, akik átélték a második világháborút és az 1956-os forradalmat, valamint a gyerekek, az iskolások, az úttörők, akik már egy teljesen más generációt képviselnek. Nagy tehát a szakadék, a bizalmatlanság, de a bonyodalmak, konfliktusok során minden szereplő tanul és főleg nyit a másik oldal felé. A hatvanas évek viseletébe Sellei Gabi jelmeztervező öltöztette a szereplőket, szépen megkülönböztetve a társadalmi osztályokat, a szegény, szolidabb, illetve módosabb réteg tatjait, öreget és fiatalt.
Egyed Zoltán díszlete stilizált épület, amelynek falai egyrészt a múltra emlékeztetnek, másrészt állandó mozgatásuk az élet örök körforgását jelezheti. Az igazi színházi pillanatok a színészeken múlnak, és az arcokon tükröződnek, a jelenetek közötti díszletmozgatás ritkán használ az előadásnak. A villanások, rövid mondatok után folyton induló falak könnyen széttolják mindazt, amit a szöveg, a játék összerakott, felépített. Márpedig a színpadra vitt irodalomnak egyik fontos célja, hogy a néző előadás után leemelje a könyvet a polcról és olvasson.
Niedzielsky Katalin
