2014 szeptemberében nyitotta meg kapuit Újbudán a Csontváry Művészeti Udvarház. A fiatal művészeti központban két galéria mellett a Csontváry Színházban Zelei Miklós: Situs inversus – Az Isten balján című ősbemutató előadása nagy sikert hozott. A monodrámát Katkó Ferenc, a Jókai Színház művésze vitte színre Köllő Miklós pantomimművész, rendező, koreográfus, az Újbudai Kulturális Intézet művészeti vezetőjének rendezésében. Az előadás március 26‑án, majd április 30-án ismét látható.
– Mit foglal magában az Újbudai Kulturális Intézet?
A működő összes művészeti, kulturális intézetet, ami önkormányzati fenntartású. Összesen tizennégyet, ebben van galéria, múzeum, könyvtár, vannak művelődési házak és van a Csontváry Művészeti Udvarház – Csontváry műterme volt e fölött egykoron –, ami közel 1000 négyzetméteres alapterületű objektum, Dél-Buda szívében. A Csontváry Színház mellett nevezetes a B32 Galéria, mely régóta a kortárs képzőművészetnek az egyik fellegvára a fővárosban.
– Mekkora feladat az Intézet működtetése?
Újbuda a legnagyobb kerület a fővárosban 145 ezer lakossal. Ha önálló város lenne, akkor az ötödik legnagyobb lenne Magyarországon, tehát felelősségteljes feladat hárul az intézet minden munkatársára mind közművelődési, mind művészeti területen.
– Miért épp a Situs inversus – Az Isten balján című előadással nyitotta meg az új bemutatók sorát a Csontváry Színház?
Egyrészt ez a darab nagyon erősen a szívemhez nőtt, talán azért is, mert bizonyos személyes érintettségem is van benne amiatt, amit a családom átélt. Másrészt ez egy kiváló darab, Zelei Miklós alkotása egy korszakalkotó mű. Mindig hiányoltam, hogy a 21. század nem termeli ki azokat az izmusokat, amiket a 20. század kitermelt. Meg vagyok róla győződve, hogy a színházi vonalnak vagy a drámaírásnak az egyik lehetséges vonala épp az, amit a Zelei elkezdett. Nagyon érdekes ez az ún. " álom-dramaturgia", melyben egy asszociációs rendszer köti össze a képeket, a látomásokat, az egyes figurákat, karaktereket. Ráadásul, hogy egy szereplő játssza ezeket – Katkó Ferenc ragyogóan – egyenesen színészi bravúr. Kiváló színész, nagyon erős karakter, biztos vagyok benne, hogy nagy karrier előtt áll. Azt érzem benne, hogy a személyisége már önmagában véve is egy olyan aduász, ami színészileg felépített, kidolgozott karakterábrázolásokkal párosul, és ez nagyon jelentős alakjává teszi a magyar színházművészetnek. Úgy vélem, a darabnak van helye egy olyan művészeti központban, ahol a kísérletezést is megengedhetjük magunknak, olyan műveket is bemutathatunk, ami most még bizonyos rétegnek – akik a populárisabb műfajokat kedvelik – szokatlan. Szerencsére Újbuda szívében egy szenzitív, intellektuális közönség is jelen van, méghozzá széles rétegben.
– A pantomim világából, hogyan került a színház világába?
Vissza kell mennünk a ’60-as évek vége, ’70-es évek elejére. Samuel Beckett, a XX. század egyik legnagyobb drámaírója kijelentette, hogy abbahagyja a drámaírást, mert elkoptak a szavak, közhelyekké váltak. Ő legalább is nem ír, mert a gondolatokat a szavak, a verbalitás nem tudja kifejezni, csupán a tettek, a cselekvés, a gesztusok maradtak meg ősi, ösztönös kifejezési formaként. Mint fiatal "színházi reformer" lángoló lelkesedéssel kezdtem el foglalkozni a mimmel. Úgy gondoltam, ez egy nonverbális, közvetlen erőteljes kifejező eszközrendszer, amely kiválóan alkalmas egy újfajta bensőséges kapcsolat megteremtésére a közönséggel. Ne gondoljunk a pantomim esetében arra, hogy egy fehér arcú bohóc helyzet- és jellemkomikummal bohóckodik. Nem, amiben én gondolkodtam az színház. Elég, ha csak megnézzük Henryk Tomaszewski példáját. Sajnos, mindig a kommersz, a fehér arcú bohóc került előtérbe, pedig nem erről szólt abban az időszakban sem. A színházammal is olyan darabokkal turnéztuk végig a világot, mint a Gyönyörök kertje (Hieronymus Bosch), az Elcserélt fejek (Thomas Mann), vagy a Gogol panoptikum, vagyis irodalmi, képzőművészeti értékű művek adaptációival teremtettünk egy valóban új, egyéni színházi nyelvet. Amint mindjobban népszerűvé vált itthon a pantomim művészet, megjelent a kommersz, a másod vonal, a fehér arcú bohóckodás. Nem tagadom, mélyen elkeseredtem. Ekkor kaptam egy felkérést a brit ITI (International Theatre Institut) főtitkárától és gondolkodás nélkül elvállaltam Athénban egy „beszélő színház” művészeti vezetését, mert úgy gondoltam, hogy végleg befejeztem a pantomim művészetet Magyarországon és egyáltalán a világban. Két évig vezettem a színházat. Azt tudtam hasznosítani, amit tapasztalatban és tudásban egy jelrendszernek a közvetítéséről megszereztem, hiszen nagyszerű mestereim voltak Prágában, ahol végeztem, akiktől meg lehetett tanulni a színház csinálás minden ága‑bogát, nemcsak a pantomim művészetet.
– Csinálta is minden ága-bogát, de mire a legbüszkébb?
Voltak olyan koreográfiák, munkák, akár a kanadai CBC-nél vagy éppen a Cannes-i Nagydíj, amikre örömmel gondolok vissza. Akkoriban ezekre büszke voltam, mert nagydolog volt a vasfüggönyön túlról egyenesen Torontóba a CBC stúdiójába kerülni, de ezek elmúlnak, lecsendesednek. Aminek tényleg örülök, hogy egy olyan generációt sikerült a pályán elindítani, akiknek ma már javarésze nem Magyarországon dolgozik, hanem Németországban, New Yorkban, Franciaországban, Ausztráliában, szinte mindenhol. Jól esik, amikor kapok tőlük karácsonykor egy-egy telefont vagy e-mailt, és akkor érzem, hogy volt értelme a munkámnak. Csak a jövőnek van értelme dolgozni, a jelennek nincs. A két Londonban élő gyermekemre is nagyon büszke vagyok, akik nagyszerűen megállták a helyüket és kapaszkodnak a világélvonal felé.
– A jövőt építeni? Mik a tervei, céljai, amik még belül motoszkálnak?
Szeretnék még egy pár művet, darabot megrendezni életemben. Nagy szerelmem például A Mester és Margarita Bulgakovtól, amit még nem sikerült megcsinálnom. Egy-két hasonlóan zseniális darab színpadra állítása is motoszkál bennem. Ezeknek általában anyagi nehézségek állják az útját. Van néhány titkos tervem, amiknek a csírái megvannak.
– Békéscsabához milyen élményei, emlékei fűzik?
Egy időben gyakran jártunk Gyulára a feleségemmel sziesztázni és akkoriban mindig átjöttünk Békéscsabára vacsorázni, csavarogni, nagyon megszerettük a várost. Szimpatikusak itt az emberek, a színházban is kedvesek, mosolygósak, jó a közeg, jó a levegő, jó a kisugárzása a falaknak. Remélem, hogy ki tudunk alakítani a színházzal egy kulturális együttműködést, ami majd sűrűn Csabára szólít.
