A mai magyar drámarepertoárban kevés olyan darab van, amely paraszti főszereplő nézőpontját érvényesíti, ezt a hiányt pótolja Wass Albert Tizenhárom almafa című kisregényének színpadi változata, amelynek premierje pénteken volt a Békéscsabai Jókai Színházban, s amelyet Kiss József jegyez íróként és rendezőként egyaránt. Az ősbemutató csaknem teljesen az eredeti szöveget viszi színre, textusát ugyan vígjátéki elemek szövik át, mégsem lehet meghatottság vagy fájdalom nélkül szemlélni azoknak, akik ismerik hazánk és Székelyföld XX. századi históriáját, különösen, ha olyan szerencsések, hogy birtokában vannak saját családjuk második világháborús történeteinek. A darab hitelesen adja át a kisember bukdácsolását a nagypolitika vagdalkozása közepette, Tánczos Csuda Mózsi hallatlan humánumát és mindent uraló lélekjelenlétét, amik segítségével végül mégis minden nehézség dacára hazatérhet az övéihez. Alakja kiemelkedik a többi szereplő közül, partnerei – akiknek szerepei patikamérlegen vannak egységesre mérve, talán csak Csurulya Csongort kell feltétlenül megneveznünk Trandafir, a Lógó bajszú és Vitális szerepében – kontrasztként tudják kiemelni a folyamatosan jelen lévő főszereplőt. A pástszínpad mint rendező elv olyan teret hoz létre, amely a protestáns templomok belsejét juttathatja eszünkbe, a monumentális díszletek a kétfelé szakadó világot uralják, ezzel szemben a kellékek (kevés kivétellel) szinte csak jelzésszerűek, mégis azonnal megteremtik az illúziót. Tizenhárom kitűnő részlet, amelyre érdemes figyelni: az égen bukdácsoló repülőgép azonnal elhelyezi a művet a második világháború idejére; Trandafir óriási, abnormális méretű medvelövő puskája groteszkké teszi a következő jelenetet.  Cári Tibor csöppet sem tolakodó, mégis hangsúlyos, frappáns zenéje az előadás nagy nyeresége, visszatérő dallamai (az otthonhoz kötődő lágyabb melódia, a visszás, humoros helyzetekben csúfondárosabb, karakteresebb muzsika) kijelölik a helyszíneket, jeleneteket. Jellegzetes színpadképet adnak az almafák, mintha „kezeiket” felemelve megadnák magukat, végletekig leegyszerűsített arcuk szenvedő lelkeket idéz. Mestermunka a tüntetők „lassított felvétele”, ahogyan a szónok (s később a gázálarcban fekvő katonák) hangjának torzítása is kiváló elgondolás. Lírai szépségű jelenetek a férj és feleség viszontlátásai, a férj beöltözései egyenruhába. A leghumorosabb jelenet: Mózsi oktatása a „farkasemberről”. A rejtvényfejtő hajlamú nézők megpróbálhatják nyomon követni, melyik színész hány szerepet játszik (műsorfüzetből puskázni nem ér, ellenőrzéshez azonban elengedhetetlen!). Nőként rácsodálkoztam a jelmezekre is – Rozál, a feleség fehér blúza ugyanannyira egyszerű és rafinált, sokan irigyelni fogják. Tizenharmadikként pedig, utoljára, de távolról sem utolsósorban Tege Antal roppant meggyőző, bölcs mértéktartással formált alakítása követel magának figyelmet. A darab kimond igazságokat, de nem harsog jelszavakat. Nézzék meg nyitott szívvel, elvárások nélkül, és nem fognak csalódni! (Az egészségük miatt aggódókat megnyugtatandó: érintés nélküli hőmérsékletméréssel, eldobható maszkok és kézfertőtlenítő kihelyezésével vigyáz ránk a színház!)                                                                                                                                                                                                                                           (Szilágyiné Szabó Ágnes)                              Fotó: A-Team/Nyári Attila

Több mint száz szerep megformálása után alakítja Tege Antal Wass Albert Tizenhárom almafájának főszerepét, a próbafolyamat végén őt kérdeztük Mózsi karakteréről és az alkotói munka kihívásairól. – Tudjuk, hogy több mint száz szerep után is rendkívüli maximalizmussal készülsz egy-egy szerepre, tehetségeden túl sok munkával rakod össze az eljátszott figurát. Hogyan építetted fel Tánczos Csuda Mózes karakterét? – Mózsi egyszerű ember, nincs benne hősiesség, a helyzetek teszik azzá. Kérdésekkel oldja meg a problémákat, mint Szókratész, ezek megválaszolásával jön rá (és a környezete is), hogy mi lesz a megoldás. Bennem megvan a derű, a jókedv, az optimizmus, de az ő élete másról is szól: a bajtársiasságról, a halál közellétéről. Nagyon erősen megterhelt figura, miközben Kiss József rendező elég visszafogott játékot kért tőlünk. Mózsi jó érzékkel van megáldva: tudja, hol kell megállni (miközben a többiek nem ilyenek). Mindig problémát kell megoldania, ezeknek elmegy a gyökeréig. Be mer olvasni, de aztán nem rágódik tovább az ügyön, többször írja Wass, hogy „ezt megtette Mózsi, de többet nem gondolt erről”. Csak a megoldásig fontos neki a dolog, ezt nehéz ábrázolni. Nagyon emberi, félti a családját, de a legfontosabb: mérhetetlen szeretet van benne mindenki iránt, például megvédi a zsidó fiút a diákoktól, és nem gyűlöli a románokat. Szeretne boldog lenni a családjával a Kommandón. – Folyamatosan színpadon vagy a darabban, és rengeteg szöveg van a szerepedben. Megtudhatunk valamit a szövegtanulási technikádról? – Még a szövegkönyv előtt elolvastam a kisregényt, aztán később még egyszer. Általában a próbák alatt tanulom meg a szerepet, de most külön is kellett vele foglalkoznom, dolgozni kellett rajta, hogy jól menjen a székely nyelvjárás. Magam ragaszkodom hozzá, hogy ez úgy hangozzon, ahogy Wass Albert megírta. Nem ördöglakat, van rá hat hét a próbafolyamatban. A saját mércémet próbálom megugrani. – Hamarosan bemutatjuk a darabot. Mit emelnél ki az előadásból? – Nagyon kifejező a zene, a jelmezek, figyelemre méltó a díszlet. Mivel a kollégáimnak lehetőségük van több karaktert is megformálni, ezek színesítik az előadást.                                                                                                 (Szilágyiné Szabó Ágnes)                    Fotó: A-Team/Ignácz Bence