Szarka Gyula Kossuth-díjas énekes, zenész, a Ghymes együttes alapító tagja jól ismeri a gyermekek lelkivilágát. Már pályakezdőként általános iskolában tanított, és azóta is, egész életművével, munkásságával nemzedékeket oktat a zene szeretetére, a kultúra megbecsülésére. Mesekoncertek és gyermekalbumok sorozata fűződik a nevéhez. Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány című mesejáték zeneszerzőjével az új bemutató születéséről, a gyerekek művészeti neveléséről, a színház esélyeiről és felelősségéről beszélgettünk. (Niedzielsky Katalin interjúja) Énekelni, zenélni a gyerekeknek – ez mindig szívügye volt. De mennyiben más egy mesejátékhoz zenét komponálni, mint koncertezni vagy más műfajban alkotni? Amióta csak zenélek, foglalkoztat a kérdés, hogyan és milyen zenét lehet a gyerekeknek adagolni ahhoz, hogy érezzék a szépségét, a saját kultúrájukat szeressék meg elsősorban, ne valami idegen kultúrát. Főiskolás korom óta tudom, meg kell ismertetni a gyerekekkel a saját népzenéjüket, környezetüket, ez a legfontosabb. A Ghymes együttessel készítettünk gyerekeknek koncertanyagot, évtizedeken át játszottunk rengeteg helyen. Ennek én voltam a vezetője, én raktam össze a műsorokat, amit nagyon szerettem. Biztos voltam benne, hogy a főiskola befejezése után nem akarok tanítani; aztán mégis elkezdtem, és rájöttem, milyen csodálatos dolog a tanítás. Észrevettem, hogy az ének-zenekönyvekben megjelent dalok nem ismertek, és mindig volt valami tankönyvszaga az egésznek. Akkor arra gondoltam, hogy ha ezek a dalok megelevenednének, sokkal nagyobb lenne a befogadókészség, ezért koncertszerűen csináltuk meg azt, amit a gyerekek egyébként is tanultak. Ennek eredményeként úgy sajátították el a tananyagot, hogy észre se vették, velünk énekeltek, nagy hangulatú koncertek voltak azok évtizedeken keresztül. Innen a tapasztalat, és ha felkérnek egy ilyen mesejáték zenéjének megírására, akkor van sejtésem arról, hogy milyen a gyerekek lelkivilága és mi az, amit be tudnak fogadni. Tapasztalataim és emlékeim alapján írtam most a dalokat Mátyás aranyszőrű bárányához, olyan dalokat, amik jól énekelhetők. Sosem akarom didaktikusan nevelni a gyerekeket, hanem úgy, hogy a próza, a mesejáték a zenével kompakt, kész, kerek egész legyen. Hogyan zajlik általában az alkotási folyamat? Megkapja a mesét, a szövegkönyvet, arra komponál, vagy párhuzamosan jön az ihlet, esetleg előbb születik a zene? Az igazmondónál konkrétan úgy volt, hogy Zalán Tibor, akivel régi jó barátok vagyunk, írta a szövegkönyvet és a dalszövegeket. Először ezt kaptam meg, el kellett olvasni, hogy bele tudjak mélyülni ebbe a mesevilágba, aztán elkezdtem foglalkozni a szövegekkel. Egyrészt vannak érzéseim, feljegyzéseim, ha valami megérint, akkor azt feljegyzem, később felhasználom. Nagyon inspiráló hangulatú az egész mese, tréfás, vidám, amit szintén nagyon élveztem. Kölcsönösen alakítgattunk rajta a szerzővel, kérdeztem, hogy ezt-azt lehet-e másképp, tényleg nagyon jó a mese vonulata, izgalmas a sztori, nagyon jók a figurák. A szereplőkkel tegnap találkoztam, kicsit énekeltünk, alakítgattunk a mesén Karczag Ferenc rendezővel. Mint zeneszerző, miután együttműködött az íróval, egyeztetett a rendezővel, követi a próbákat, esetleg bele is szól, vagy inkább rábízza a művét a rendezőre és a színészekre? Hogyan zajlott ez tavaly nyáron, a Zenta, 1697 című rockopera színpadra állításánál? Konkrétan a rendezésbe, ha csak egy mód van rá, nem szólok bele. Ha a rendezés és a zenei megoldások között problematika van, vagy meg kell oldani egy helyzetet, akár a zenéhez is hozzányúlunk, ha hosszabb vagy rövidebb tételek kellenek, akkor ezeket meg kell tenni, és fontos, hogy közös munka legyen. Nyilván van a rendezőnek is elképzelése. A Zenta, 1697 című rockoperát Pataki András rendezte, megkapta a zenei anyagot, előtte már többször konzultáltunk. Megkaptam a darabot, a próbafolyamatnál ott voltam, láttam, mi történik, közösen megoldottunk mindent. Szerintem minden darabnál ez a megoldás, hogy az előadás végül kerek egész legyen. Miért fontos a népköltészet, a népzene, a magyar történelem megismertetése a mai közönséggel és főleg a fiatalabb nemzedékkel? S milyenek a lehetőségei, esélyei erre a művészetnek, a színháznak? Elég rossz tapasztalataim vannak, szkeptikus vagyok. Nagyon hiányosan ismerjük a saját történelmünket. Amikor az Álmos legendája című balettet mutattuk be a Soproni Petőfi Színházban, szúrópróbaszerűen megkérdeztem tanult barátaimat, hogy ki volt Álmos, és tízből talán egy tudta. Pedig legalább egyetemet végzett felnőttektől elvárható lenne, hogy többet tudjanak. Talán nem tanítják, vagy nem figyelünk oda kellőképpen a fontos eseményekre. A zentai csata volt az az esemény, amikor az oszmán birodalmat egy óriási nagy keresztény liga összefogásával meg tudta állítani, világtörténelmi  jelentőségű volt az, hogy Savoyai seregének sikerült kiűzni és visszaszorítani az oszmán terjeszkedést. Erről sem tanultunk. Mi ott Szlovákiában, mint felvidéki magyarok nyilván nemigen hallunk erről, de Magyarországon sem tudják. Óriási anyag a történelmünk, mindenki mindent nem ismerhet, de a főbb eseményeket illene, főleg az ilyen pozitív kicsengésűeket, mint a zentai csata, a győzelmeinket ismerni és ünnepelni kellene. Ha egyetemet végzett felnőttek sincsenek ezzel tisztában, akkor kik adják át a tudás a fiataloknak, hogyan lehet őket megnyerni? Nehezíti a dolgunkat a digitális világ térhódítása, milyen esélyei maradnak a művészetnek? Színházba sokan járnak, ott mindig teltház van, az jó, ott ül 350-400 ember, de hol van a többi? Főleg az idősebb korosztály jár, be kell hozni a fiatalokat. Ugyanakkor készülnek mesedarabok, mint most is. Nagyon fontos a szülők felelőssége, nekem van két gyerekem, elvittük őket, most már huszonévesek, mennek maguktól színházba. Lehet kritizálni az iskolát, de a közvetlen kapcsolat a család, a két szülő, rajtuk múlik, mit lát a gyerek. Nekünk a színházban az a felelősségünk, hogy a darab jó legyen, sziporkázó, és ha már eljönnek, akkor ne úgy menjenek haza, hogy legközelebb meggondolják… Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM

A Békéscsabai Jókai Színház – folytatva a hagyományt – Szarka Gyula és Zalán Tibor: AZ IGAZMONDÓ JUHÁSZ ÉS AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY című zenés mesejátékának bemutatójához kapcsolódva újra alkotásra invitálja gyermekközönségét. A közismert népmesében Mátyás királynak van egy igazmondó juhásza és egy aranyszőrű báránya. A szomszédban élő Burkus király kételkedik abban, hogy valóban létezik-e olyan juhász a világon, aki mindig igazat mond. Ezért fogadást ajánl: bebizonyítja, hogy ha elcsalja Mátyás király kincsként őrzött aranyszőrű bárányát, akkor igenis hazugságon tudja kapni a juhászt.  A tét pedig nem kevesebb, mint Mátyás és Burkus fele-fele királysága. Arra kérjük a mesekedvelő gyermekeket, hogy készítsék el Mátyás király híres-neves aranyszőrű bárányát! Az alkotásokat az előadás előtt névvel, címmel és telefonszámmal együtt kérnénk leadni az aulában. Nagyon fontos a pontos, jól látható elérhetőség, mert az alapján tudjuk értesíteni a nyerteseket. A különleges alkotásokat természetesen most is díjazzuk, értő zsűri dönti el, melyik bárányka a legszebb, legötletesebb.    

Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány című mese írója, Zalán Tibor úgy véli, a költészet és a fantasztikum határán mozgó magyar népmesekincset a kortárs szerzőnek nem szabad felhígítani. A József Attila-díjas költő, a Jókai Színház dramaturgja a zenés mesejáték február 18-ai ősbemutatójával kapcsolatban azt is elmondta, hogy a gyermek- és a felnőtt közönséghez szóló darabnak egyformán érdekesnek, izgalmasnak kell lenni; és azzal a színházi előadással, amely igazán megragadja a nézőt, okostelefon, laptop, tablet nem tud versenyezni. (Niedzielsky Katalin interjúja) – A magyar népmesék világa és az igazságos Mátyás király legendája mire „kötelezi” vagy mire inspirálja a kortárs szerzőt, ha a mai gyerekeknek ír mesét?  – Feltétlen hűségre, és önmaga megvalósítási szándékainak a visszafogására kötelezi. A népmesék sok-sok mesélőn és ezeknek a sokszorosára tehető mesét hallgatón átszűrt, szinte végleges, a végletességig zárt szövege a szerkesztettségi tökéletességet közelíti meg. Ezt a rendkívül ökonomikus, ugyanakkor állandóan a költészet és a fantasztikum mezsgyéjén át-vissza mozgó világot egyszerűen emberiség elleni merénylet felhígítani, szétbarmolni akár egy koncepció, akár a modernitással járó dekonstruktív divatok miatt. A másik fontos megjegyzése a kérdésben, hogy itt egy olyan királyról van szó, akit a magyar nép, fantáziájában, az igazságossággal köti össze; ő testesíti meg a néptudatban a „jó királyt”. Miközben tudjuk, hogy jó király, a szó erkölcsi értelmében, nincs, hogy a valóság, nevezzük történelemnek az ezt megközelítő tudományt, megcáfolni látszik Mátyás király „jó”-ságát is. De ez már egy másik konyhaasztal másik dagadó tésztája. Feltétlenül inspiráló ebben a mesében – mint minden igazán jó mesében – a történet kortalansága. Megmagyarázom. A juhász-mese a magyar reneszánsz idejéhez köthető, de mesemorfológiai szempontból ugyanolyan időtlen, vagy időn kívüli, mint bármelyik más népmese. Történetesen, ha nem Mátyásnak hívnák a királyt, nem történnék semmilyen komolyabb sérülés magán a mesén. Ráadásul, esetünkben nem a király a főszereplő, hanem a juhásza, nem Mátyás az igazmondó, hanem az ő pusztán furulyálgató szolgája. És feltétlenül inspirálónak kell lennie a szerző felé annak, hogy a vékonyka meseszálat egész délelőttöt-délutánt betöltő cselekményes mesévé bővítse ki a nélkül, hogy változtatna az eredeti történeten, vagy, urambocsá, meghamisítaná azt. –  Mi a különbség, mennyiben más a meseírás és a felnőtteknek szánt darab megalkotása? – Látszólag – és valójában – semmi különbség nincs. Lényegtelen hülyeségeket lehetne elősorolni erre a kérdésre, úgymint: kevesebbet lehet gyerekdarabban káromkodni, egyszerűbbnek kell lennie a szüzsének, nem lehetnek benne riasztó-ijesztő effektusok sem nyelvileg, sem a cselekmény szerint, jónak kell lennie a végkifejletnek… A kérdés azonban ennél fontosabb és összetettebb. Nem is a meseírásnál ragadnám meg a felvetését, mert a mesét a legtöbb (egészséges) felnőtt és minden gyerek (mert még mentálisan egészséges, nem rontotta el a társadalom…) egyaránt szereti. Hanem ott, hogy más korosztályok más igénnyel ülnek be a színházba. Nekem – ebben az esetben – arra kell koncentrálnom, hogy a gyerekek elvárásainak feleljen meg az általam színpadra átrakott, egyébként, valamennyiük számára már ismert, mese. Érdekesnek kell lennie (maradnia) a történetnek, erősebb vonalakkal megrajzoltnak a jellemeknek; akár a romantikáig visszahátrálva kétpólusúvá kell tenni a színpadot, a jók és a rosszak két oldalává, végig fenn kell tartani a feszültséget; ki kell alakítani a játék elején a várakozást a nézőtéren ülőkben, és ezt csak a fináléban szabad kioltani; nyelvileg változatosnak, de rendkívül szabatosnak kell lennie az elhangzó szövegeknek (ami a teljes nyelvkészlet felhasználását jelenti, beleértve természetesen, szükséges vagy indokolt esetben, a szleng, a jassznyelv, akár az argó használatát is…); nem nélkülözheti a szöveg, így a színpad sem, a humort, mind nyelvi értelemben, mind jellem- és helyzetkomikum értelmezésben is; biztosítani kell a gyerekek  számára a szereplőkkel való azonosulás, illetve az azoktól való elhatárolódás lehetőségét… hosszan sorolhatnám, mi a különbség a kétféle elvárásnak megfelelő kétféle írásmód között, de én az egyezést tartom a legfontosabbnak: mind a gyermeknézőt, mind a felnőttet, komolyan kell venni, annak a tudatában kell írni mindkettőnek, azzal a felelősséggel, hogy a megnézés napján azt viszik magukkal haza, amit a színpadról kapnak, úgy változnak vagy formálódnak a lelkükben, viselkedésükben, ahogyan a nagyon is nem direkt színpadi intenciók számukra azt kívánatossá teszik, sugallják. – A legkisebbek már tableten, laptopon nőnek fel, jó esetben, ha a szülők olvasnak nekik, látnak mesekönyvet. Hogyan lehet ezeket a gyerekeket színházba csábítani, ott elvarázsolni? – Én jobbnak látom a helyzetet! Rengeteg új és jó kortárs mesekönyv van piacon, és a klasszikus mesék teljes tárháza hozzáférhető a gyerekek és az őket még irányító szüleik számára. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekekben, ha egészen kicsi koruktól megfelelően foglalkoznak velük, igénnyé válik a mese és vers befogadása, mindennapi kenyerünkhöz hasonlóan mindennapi versük és meséjük megadását kérik a szüleiktől, nagyszüleiktől. (Zille és Zalán unokám minden este, lefekvés előtt, megnéz két, általuk választott diafilmet – egy régi vetítőmasinának hála –, ezt követően egy-két mesét és néhány verset hallgat meg a napot lezáró esti imádság előtt, s ha mindez megvan, nyugodtan és megbékélve hajtja álomra kicsi fejét.) Tudom, nincs ez így mindenhol. De így, vagy hasonlóan kellene lennie! Valamennyi gyerek szereti a modern technika csili-vili kütyüit. Okostelefon, tablet, laptop. Ez önmagában nem rossz, mi több, természetes, ha! Ha ezeket annyit és arra használják, amennyi és ahogyan az épülésüket szolgálják. A szülők és óvónénik, illetve tanító- és tanárnők-bácsik feladata és felelőssége, hogy a gyerek eljusson a színházig. Ha bent van, onnantól kezdve már mi jövünk, itt kezdődik a mi felelősségünk. (Ölni tudnék, amikor meghallom – mert valahol a színház terében figyelemmel követem az előadásokat – a pisszegő óvónőket és tanítókat, tanárokat a nézőtéren. Nem az ő dolguk fegyelmezéssel lekötni a gyerekeket! Ha az előadás nem viszi magával őket, hiábavaló és fölösleges mindenfajta pisszegés. Márpedig, ha a gyerekek – akár hangosan is – egymással akarják megosztani az élményüket – minden gyerek másként reagál ugyanarra az erős ingerre –, ne utasítsák a „felügyelők” rendre őket. Azaz, a rájuk ügyelő pedagógusok ne váljanak felügyelőkké, váljanak kísérőkké inkább, akiknek akkor nő meg a szerepe, amikor vége az előadásnak, és következik az élményfeldolgozás közösen, vagy kinek-kinek magában.) – Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány zenés mesejátékként kerül színpadra. Milyen költői és zenei eszközöket vetnek be az alkotók, hogy elvarázsolják a gyerekközönséget?   – A mostani Mátyás-darab megírásakor én a nyelvi megragadást tartottam a legfontosabbnak. Tudom, hogy a gyerekek szeretik a rímes-csengő megoldásokat, de nem a kötött vers kattogását, a színpadról, ezért makáma-szöveget alkottam meg, azaz, rímes prózában beszélnek a színpadon, ami a természetes beszéd és a költői beszédforma között van; mondjuk úgy, hogy egyfajta mesenyelv. A másik nagy csáberő, valahány ilyen jellegű előadás esetén, a zene. Valamennyi gyerek felkapja a fejét, ha megszólal a színpadon, a zene, ha megszólítja őket, és szeretik hallgatni, értelmezni az onnan feléjük küldött énekeket. Esetünkben Szarka Gyula, a hihetetlenül, ám teljesen megérdemelten népszerű Ghymes együttes énekes-zeneszerzője volt felelős a zenék megírásáért; hosszú hónapok közös munkájával olyan zene született, amely egyaránt kielégíti mind a gyermekközönség, mind az őket színházba elkísérő felnőttek igényeit. Ha e kettővel, nyelvvel és zenével magunkkal tudjuk, már a nyitó jelenettől fogva, ragadni a nézőtéren ülő gyerekközönséget, akkor nincs megállás a fináléig, mert a cselekmény mozgalmas, a díszlet izgalmas, a jelmezek színesek, a színészek jók és lelkesek… Kérdem én, milyen okostelefon, laptop vagy tablet tudhat ezzel versenyezni? Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM  

Szarka Gyula – Zalán Tibor Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány című zenés mesejátékának ősbemutatóját február 18-án tartja a Békéscsabai Jókai Színház. A 2018-19-es évad harmadik gyerekdarabjának próbái január 22-én, a magyar kultúra napján kezdődtek el. (Niedzielsky Katalin tudósítása) Zalán Tibor József Attila-díjas költő, dramaturg meséjéhez Szarka Gyula Kossuth díjas énekes, zeneszerző, a Ghymes együttes alapító tagja komponált zenét. Az előadást a Jászai Mari-díjas Karczag Ferenc színművész rendezi. A szerzőt és a rendezőt, a szereplőket és a tervezőket Seregi Zoltán igazgató köszöntötte kedden délelőtt a Jókai Szalonban megtartott első olvasópróbán. Karczag Ferenc, aki a kilencvenes évek második felétől több évadon át játszott Békéscsabán, örömmel üdvözölte régi munkatársait, majd a mese rendezésének komolyságáról beszélt. Mint mondta, sokszor rendezett már gyerekdarabot, pokolian nehéz dolog. – Shakespeare pontosan leírta a színészeknek is, hogy mit kell csinálni, de a mesénél csak a nagy elvárás van. Ilyenkor a rendező vizsgázik ízlésből, fantáziából, szakmai tudásból, és ha nem kap kellő segítséget a színészektől, nem is sikerül az előadás. A gyerekelőadás nem csak egy pipa, nem egyszerű történet. Nagyon remélem, hogy mi is és a kicsik is örömüket lelik majd benne.   A meseíró úgy nyilatkozott, mivel 12 évig dolgozott gyermekszínházban, tudja, milyen darabot kell írni. Élvezte is nagyon a munkát mindaddig, amíg Szarka Gyula meg nem kereste és állandó kérdéseivel nem zaklatta. – Egy szerző nem utál semmit jobban, mint amikor a zeneszerzőnek, a rendezőnek ötletei vannak. Komolyan kell venni a mesét, komolyabban, mint a felnőtt darabot. Azt könnyebb megírni, mert a gyerekek őszinték, kimennek, mással foglalkoznak, ha nem tetszik nekik a darab. Ha jó, akkor figyelnek. Zalán Tibor, aki az előző gyerekprodukció, A SHÓWKIRÁLYNŐ  átiratát is készítette, most úgy fogalmazott: ezt a mesét megírni kellett, mert a történet pici volt és didaktikus. „Ki kellett találni, hogy szóljon. Ezért verses prózában írtam meg, cseng, bong, amit szeretnek a gyerekek.” Lenkefi Réka díszlettervező, aki legutóbb az Elnémult harangok színpadképét alkotta, új művéről annyit árult el, hogy a szereplők hajón érkeznek a visegrádi vár alá, vetített háttér lesz, kis kunyhó, aztán palotakép, az igazságosztás helyszíne. Kiss Zsuzsanna, akinek munkáját az Advent a Hargitán előadásában láthattuk pár éve, szintén szűkszavúan nyilatkozott. A terveket körbeadta a színészeknek és azt mondta, hogy a rajz beszéljen helyette, de a mesét természetesen ő is komolyan vette. Az új mesedarabban Mátyás királyt Nagy Róbert, Beatrix királynét Komáromi Anett, Burkus királyt Mészáros Mihály, Izabella lányát Csonka Dóra játssza. Kobak udvari bolond kettős szereposztásban Kopanyicza András és Józsa Bence színészhallgató, Pörge Péter juhász Puskás Dániel szh. lesz, az aranyszőrű bárány alakjában Nádra Kitti lép színpadra. Niedzielsky Katalin Fotó: Ignácz Bence/ A-TEAM