Ezúttal életünket, halálunkat, kötelességeinket, emberi mibenlétünket és annak nehézségeit veszi górcső alá a Jókai Színház legújabb darabja, a Jóccakát, anya. Marsha Norman kétszereplős műve garantáltan nyomot hagy minden nézőben. Szilágyi Viktor kritikája Van jogunk eldönteni, hogy meddig akarunk élni ezen a földön? Kötelezettségünk-e szerettünket megállítani akkor, ha véget akar vetni életének? Kit gyászolunk valójában, amikor valaki meghal: magunkat vagy az elhunytat? Ezeket a kérdéseket járja körbe Norman közismert darabja. Jessie, a középkorú nő félresiklott házassága után édesanyjához költözött. Munkát betegsége miatt nem tud vállalni, fia a bűn útjára tévedt, a testvérét pedig ki nem állhatja. Egy átlagos szombat este odamegy az anyjához, és közli vele, hogy az este során fejbe fogja lőni magát. Az idős nőnek másfél órája van arra, hogy meggyőzze gyermekét: van még miért élni a világon. Hamar kiderül, hogy Jessie terve sokkal kidolgozottabb, mint ahogy azt gondolnánk. A mű kiválóan járja körbe a halál és a depresszió témakörét. Az anya hiába próbálja kideríteni, mi lánya igazi problémája, mert a mélabú még őt nem kerítette hosszú távon a hatalmába, ezért nem tudhatja, hogy bármit is próbál kiszedni gyermekéből, mindig csak töredékei lesznek a teljes igazságnak. Depressziósan az ember mindent behálózó, az egész életre kiterjedő hazugságban érzi magát. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, hogy amikor kiderülnek a család titkai, a nő egyre többet tud mosolyogni. Amin nem tudsz nevetni, az egyszer meg fog ölni, és erre kiváló példa Jessie esete. Nagyon különleges a darabban az, hogy az anya gyermeke helyett éli át a haldoklás fázisait: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és végül a belenyugvás. Érezhető, hogy Jessie már régóta él ebben a az ördögi körben és a végtelen fájdalomban miatt már jó ideje eltervezte már halálát. A díszlet nagyszerű és a helyszín is remek választás volt – leszámítva azt, hogy a leghátsó sorból már elég keveset lehet látni abból, hogy mi folyik a színpadon. Tarsoly Krisztina hitelesen hozza a depressziós lány szerepét, Kovács Edit pedig ennek az évadnak eddigi legjobb alakítását hozta. Kimagasló, amit Thelma szerepében nyújtott. Mi sem példázza ezt jobban, hogy játéka hatására egyik pillanatban a nevetőgörccsel kellett küszködnöm, a másikban pedig már-már magával rántott a végső elkeseredésében, és vele együtt estem kétségbe, amikor Jessie végső búcsút akar venni tőle. Egy színész barátom mondta régen nekem, hogyha egy fegyver megjelenik a színpadon, az mindig elsül. Azonnal eszembe jutottak szavai, mikor Jessie megtalálta apja régi pisztolyát a padláson és a darab előre haladtával egyre jobban reménykedtem, hogy Norman rácáfol-e erre a hipotézisre. Aki lemaradt volna az előadásról, annak januárig kell várnia arra, hogy megtudja, igaza-e az állítás, vagy sem.

Marsha Norman Jóccakát, anya című darabjából a Jókai Színházban Csiszár Imre rendezett komoly, megrázó, elgondolkodtató előadást. Az 1983-as Broadway-premier után Pulitzer-díjjal, az év legjobb darabjának járó elismeréssel és a kritikusok díjával jutalmazott dráma az élet vagy halál kérdést boncolgatja. (Niedzielsky Katalin kritikája) Az öngyilkosságra készülő Jessie Cates története nem ígért könnyű szórakoztatást, és a Jászai-díjas, Érdemes- és Kiváló Művész rendező sem, aki a november 13-ai bemutató előtt misztériumdrámáról beszélt. A különös, titokzatos hangulatú előadáshoz a színház tetején a fekete próbaterem adta az illő helyszínt. A monodráma vagy a kétszereplős stúdiódarab mindig óriási kihívás, embert próbáló feladat a színészeknek: ebben a produkcióban Kovács Edit az anya (Thelma Cates), Tarsoly Krisztina a lánya alakját keltette életre nagyszerűen, hitelesen. Élet vagy halál? Pontosítok: a halál az életével szembesíti először Jessie-t, aztán az anyját, végül valószínűleg a nézőket is. Ettől nehéz, ugyanakkor emlékezetes az előadás. A negyven körüli amerikai nő – lehetne persze orosz, magyar, bármi – mindjárt a darab elején közli anyjával, hogy véget vet az életének. „Én megölöm magam.” Eldöntötte, felkészült, már mindent előre elrendezett. A bejelentés Thelmának újdonság, először fel sem fogja („nagyon vicces”), majd különböző módokon reagál, próbálja lányát visszatartani („Beszéljük meg!”, „Ne az én házamban!”). Innentől az anya küzdelme kerül a darab középpontjába, azaz a kérdései, a próbálkozásai. Mit tehet a lánya megmentéséért? Vissza tudja-e tartani az öngyilkosságtól? Képes-e meggyőzni, hogy érdemes életben maradnia? S egyáltalán: mihez kell nagyobb bátorság, az élethez, vagy a halálhoz? Különös este ez: kérdés, felelet, párbeszéd, amilyen még sosem zajlott le kettőjük között. Nappali-konyha a hatvanas évekből – lehetne persze korábbi vagy akár mostani berendezés -, ez az otthonuk. Vagy inkább csak a lakhelyük… A darab misztikumát a két szereplő ellentéte, valami különös, abszurd párhuzamosság adja: kezdetben Thelma még a csokijával és a körmeivel van elfoglalva, de Jessie a golyókhoz már a pisztolyt keresi. Amúgy látszólag majdnem olyan ez az este, mint a többi. Csak közben a kérdésekre, a válaszokból kirajzolódik a szereplők eddigi élete, sorsa, megismerjük jellemüket. Jessie nem egészséges, gyermekkorától epilepsziás rohamokkal küzd, jóllehet egy éve tünetmentes, még soha nem volt ilyen jól, mint most. Ez az állapot arra utal, hogy tiszta fejjel hozott megalapozott döntést. A férje elhagyta, szerelmi házassága válással végződött, szeretett fiából drogos lett, tolvaj, bűnöző. Nemcsak családjában, hanem a munkahelyein is kudarcot vallott, anyjához azért költözött, hogy ellássa, így a mindennapi teendőkkel saját magának is elfoglaltságot talált. De számot vetett életével, és úgy látja, kihasználták, megsértették, megalázták, nincs miért tovább élnie, nem érdemes. Thelma átlagos hatvan körüli asszony, akinek nincsenek nagy igényei, szereti a csokoládét meg azt, ha rendben vannak a körmei. Valószínűleg nem elmélkedett még sosem élete értelmén, ahogyan a lánya. Talán önző is kicsit, talán nem volt a legjobb anya, feleség, s amikor a drámai bejelentéssel szembesül, eléggé gyerekesen viselkedik. Amilyen tudatos, elszánt, megfontolt, előrelátó, döntésétől eltéríthetetlen a lánya, annyira felkészületlen, bizonytalan Thelma. A nézőnek szívszorító, ahogyan a halálba induló lány anyjának a mosás, a bolti rendelések, a gyógyszerbeszerzés fortélyait magyarázza, mint egy kisgyereknek… S megrendítőek az anya ösztönös nekifutásai a habos kakaóval, a sültalmával, a dühkitörésekkel, a csábításokkal, ígérgetésekkel és fenyegetésekkel, hogy megtartsa magának boldogtalan gyermekét. Együtt éltek, anya és lánya, de nem figyeltek egymásra? A dráma egyik csúcspontja, amikor az asszony önmagát vádolja, hogy nem volt jó anya, és az öngyilkosság a büntetése. Milyen kapcsolat az, ahol ilyesmi megeshet? Átlagos, felszínes? Mit rontott el Thelma? És a többi anya és lánya észre veszi-e időben, ha elfogy a szeretet, csak a megszokás, az érdek, a kényelem, a szükségszerűség marad és motiválja az együttélést? Az előadás attól is izgalmas, hogy érzelmi robbanások és racionális kérdések váltják egymást. Te nem szeretsz itt élni? – fordul Thelma a lányához. Ki miatt, miért akar meghalni Jessie, nem érti, nem akarja érteni. Pedig már tíz éve foglalkozik lánya a gondolattal, és ő észre sem vette. Karácsonykor döntött, biztos nem véletlen, hogy a szeretet ünnepén. Kiderül, hogy Jessie újságolvasó, na még ez is! A külvilággal sincs jóban, nem csoda – írtam, hogy a történet játszódhatott volna régen is, játszódhatna ma is -, se odakint, se idebent nem érzi jól magát. Érdekes a hasonlat: Jessie utálta a buszozást, de muszáj volt elmenni a megállóig. Úgy érzi, hiába utazna tovább, a busz nem visz sehova, ez az ő megállója.  A halál lebeg a fejük felett, de Thelma még mindig jelentéktelen dolgokkal próbálkozik, vásárolni hívja a lányát, a szomszédokról mesél. S még egy adalék: a férjét sosem szerette, „nem volt miért”. Jessie viszont tudta, hogy őt szerette az apja. Az óra az asztal közepén kíméletlenül ketyeg, már nincs sok idő hátra, de még mindig mintha lenne egy kis reménysugár, bár egyre kevesebb. Az anya hisztérikusan önmagát vádolja, lánya vigasztalja, majd kitör belőle a félelem, de legalább őszinte: „Ne hagyj magamra, szükségem van rád!” Groteszk jelenet enyhíti a drámaiságot: Jessie még a temetési ceremónia megszervezéséhez is instrukciókat ad, mire anyja szinte megnyugszik, „rendben van”. Majd hirtelen újra őrjöng, könyörög, hiába. Valamit elrontottak, mintha erre rádöbbenne Thelma is, de későn. Önvizsgálat kell, ha fáj is! Kit szeretünk valójában, a másikat vagy önmagunkat? Az együttélés rávilágít egymás hibáira, a halál közelsége még inkább. A megértés, a szeretet, az odafigyelés, a felelősség fontossága anya és lánya, gyermek és szülő kapcsolatában felerősödik, különös hangsúlyokat kap ebben a darabban, ahol a szerző és a rendező a bajok mélyére ás. A megrendítő és gondolatébresztő előadásban Kovács Edit és Tarsoly Krisztina átélt, meggyőző, kiemelkedő alakítást nyújt. Niedzielsky Katalin