Két hónap – hat bemutató: az amerikai Marsha Norman Jóccakát, anya… című darabja már a hatodik premier lesz a Jókai Színház 2015-16-os évadában. Seregi Zoltán megbízott igazgató az első olvasópróbán azt mondta: a színmű jól illeszkedik abba a koncepcióba, hogy a színészeiknek minél jobb szerepeket adhassanak, ugyanakkor a darabválasztással sokféle közönségigénynek tudjanak megfelelni. Csiszár Imre rendező kijelentette: cselekménye nincs a színműnek, de a világon a legfontosabb dologgal foglalkozik, élet–halál kérdésével. (Niedzielsky Katalin riportja) A színház 1-es próbatermében, ott fenn a tetőn már eleve valami rejtélyes, misztikus hangulat uralkodik. Talán azért, mert oly’ sok emlékezetes monodrámát, stúdiódarabot láttunk már ebben a nagyon fekete környezetben, ahol jól működnek a fényeffektusok, hatásosak a színek, főleg a vörös és a fehér. A középen megvilágított hosszú asztal körül úgy ülünk, mint valami kihallgatáson, vallatáson, pedig ez csak a Jóccakát, anya… próbafolyamatát indító megbeszélés október 13-án, aztán pont egy hónap múlva, november 13-án, pénteken premier. Nem sok szék kellett a színészeknek, rövid a stáblista, csak ketten játsszák a darabot; az anya, Thelma Cates szerepét Kovács Edit, Jessie-ét, a lányáét Tarsoly Krisztina. Két tervező, pár közreműködő, és még a sajtó munkatársai is bőven elférnek az asztalnál, a családias, alkotó körben. Különösnek, izgalmasnak ígérkezik az új bemutató, ebben a légkörben nem is történhet másként. Várjuk a beavatást, vagy legalább azt, amit előzetesen el lehet árulni a közönségnek egy készülő produkcióról… Seregi Zoltán rétegdarabnak nevezi a kortárs szerző művét, amelynek tartalma valóban nem ígér könnyed szórakoztatást, inkább az elgondolkodtató színház kedvelői értékelhetik majd. Marsha Norman műve komoly dilemmáról szól: Jessie Cates bejelenti, véget vet az életének, és ezzel bizony feladja anyjának, Thelmának a leckét. Mit tehet egy anya leánya megmentéséért? Hogyan tudja meggyőzni a középkorú, epilepsziás nőt (egy elrontott házassággal és drogfüggő, törvénykerülő fiúval a háta mögött), hogy ne adja fel, inkább folytassa az életét? Képes-e elhitetni a lányával, hogy érdemes élni? Vissza lehet-e hozni bárkit onnan, ha már erős az elhatározása? Na és a lány? Mi járhat annak a fejében, aki ilyen rettenetes elhatározásra jut? Milyen előzmények készítik elő a döntést? S egyáltalán gyengeség vagy bátorság kell ahhoz, hogy… Mindenesetre két nagy szerep. A Tévedések vígjátéka után az idén ez már a második békéscsabai rendezése Csiszár Imrének. A Jászai-díjas, Érdemes- és Kiváló Művész szubjektív élménnyel kezdte az olvasópróbán a bemutatóval kapcsolatos mondandóját. Megtudtuk, hogy nagy öröm számára Marsha Norman művének színpadra állítása, amivel régi vágya teljesül. Még évekkel korábban felkérte Marton László, hogy a Vígszínházban rendezze meg a darabot, de akkoriban külföldi útja és más munkái miatt ez nem valósulhatott meg. Később Lendvai Zoltán rendezésében a Pesti Színház játszotta a darabot. Csiszár Imre elmondta, hogy közben többször próbálkozott, javasolta bemutatásra több igazgatónak a Jóccakát, anyát, de nem sok eredménnyel. Ezért is fontos, hogy végre fogadókészségre talált. Norman művét 1983-ban mutatták be a Broadway-n, akkor elnyerte a Pulitzer-díjat dráma kategóriában, valamint az év legjobb darabjának járó díjat és a kritikusok díját is. A szerző legismertebb munkáját sikerrel játszották Londonban, számos helyen a világban és magyar színházban is. – A Jóccakát nem szól semmiről, nincs cselekménye, ami nem ritkaság a világirodalomban – avatta be a hallgatóságot Csiszár Imre a részletekbe. – Az előadás egy órás együttlét lesz nekünk, a színészeknek, a közönségnek, ami úgy kezdődik, hogy Jessie közli: öngyilkos lesz. Nekünk pedig egy óránk van arra, hogy kiderüljön, ez alatt az idő alatt beváltja-e az ígéretét, vagy sem. Rajtunk múlik, hogyan töltjük meg ezt az egy órát tartalommal, mondandóval. Látszólag naturalista darabról van szó, mindenképp kísérletről; nem lesz szünet, és remélem, több szempontból is nagyon izgalmas előadást hozunk létre. A darabválasztás miatt és az elhangzottak után kihagyhatatlan a kérdés: Csiszár Imre hisz a színház nevelő hatásában? – Feltétlenül! Major osztályában végeztem, aki Brecht-rajongó volt és abban hitt, azt tanította nekünk is, hogy tanítva kell szórakoztatni, és szórakoztatva kell tanítani. Tehát nem elég, ha a közönség jókat rötyög az előadáson, ennél többet, valami plusz élményt is adjon a színház: új tudást, információt, élményt, legalább addig, amíg haza nem érünk, foglalkoztasson bennünket mindaz, amit hallottunk, láttunk! Nagy kérdés persze, hogy mindezt, illetve a nevelő hatást hogyan érhetjük el – mondta a rendező. – Ha konkrétan erre a darabra vonatkozik a kérdés, akkor azt mondom, hogy véleményem szerint a negatív példával is lehet nevelni. Amit látok, azt nem akarom, azt elutasítom! A két szereplővel nem élete csúcsán találkozunk. A lány azt mondja, nem az vagyok, akit vártatok. Ha egy újszülött érkezik, nagyon várjuk. Madách-tól is tudjuk, a gyerek később, felnőttként válhat pimasszá, gonosszá, ez a „nem sikerült érzés”. A kedvcsinálóhoz még hozzátartozik, hogy Csiszár Imre hangsúlyozta: természetesen nem azt akarják az előadással sugallni, hogy mindenki, aki mélyponton van, lője főbe magát. Arra viszont szeretnék ráirányítani a figyelmet, hogy „hogyan nem szabad élni, hogyan nem kellene egymás megnyilvánulásaira reagálni”. A rendezői instrukciók után a sajtó – a hagyományoknak megfelelően – elhagyta a termet, és elkezdődött a munka a színészek számára. Niedzielsky Katalin Fotó: Locskai Henriett
