Művészet és hatalom – ezzel az izgalmas témával várta közönségét a Mindentudás Színházi Egyeteme idei évadnyitó előadása október 6-án este. Csiszár Imre rendezővel és Herczeg Tamás szociológussal Kovács Edit színművész – a Békéscsabai Jókai Színház Ibsen Stúdiójában zajló próbák miatt – a bábszínház egyik termében beszélgetett. (Niedzielsky Katalin beszámolója) Az uralkodók és az alkotók között feszülő ellentét, érdekkülönbség amióta világ a világ, mindig is létezett. Kovács Edit bevezetőjében egy ókori példával illusztrálta az örök viszályt. Hegedűs Géza Aktuális Aiszkhülosz című könyvéből Hérodotoszt idézte, akinek feljegyzéséből tudjuk: Aiszkhülosz kortársa volt Phrünikosz, és mindketten Themisztoklész perzsabarát köréhez tartoztak. Phrünikosz műve, a Milétosz bevétele olyan nagy hatással volt a közönségre, hogy az emberek az előadás alatt sírtak, a perzsákat játszó színészeket megdobálták. Az írót feljelentették, és a bíróság pénzbüntetésre ítélte, mert „fájdalmat okozva emlékeztette az athéniakat Milétosz bukására”. A történet jól mutatja a művészet hatását és azt, hogy a diktatórikus rendszer nem tűri az érdekeivel ellentétes megnyilvánulásokat. A görög példa után az est házigazdája, a sorozat megálmodója bemutatta és színpadra szólította vendégeit: Herczeg Tamás népművelőt, szociológust, a Csabagyöngye Kulturális Központ igazgató-helyettesét, valamint a Jászai-díjas Csiszár Imre rendezőt, Kiváló és Érdemes művészt. Herczeg Tamás számos tanulmányt írt a legújabb kori történelem társadalmi összefüggéseiről, Csiszár Imre a nyolcvanas évektől a magyarországi színházi élet meghatározó személyisége. Békéscsabán többek között a Canterbury meséket (1979), a Jézusfaragó embert (1993) állította színre, jövőre Shakespeare Tévedések vígjátékát rendezi. Milyen volt a hatalom viszonya a művészetekkel és különösen a színházzal a nyolcvanas években? S hogyan jutottunk el a politikai rendszerváltásig? Kovács Edit egyszerre két fontos kérdést tett fel, és arra kérte az előadókat, hogy mutassák be a közönségnek a korabeli kultúrpolitika jellemző alakját, Aczél Györgyöt. Herczeg Tamás kifejtette: Aczél teljhatalmú nagy úr volt, aki Kádár bizalmát élvezte, tőle függtek a kulturális intézmények, gondolkodásmódja rányomta bélyegét a korra, a 3 T, vagyis a „Tilt, tűr, támogat” időszakára. S éppen a hatalmi nyomás, ellenőrzés miatt alakult ki az úgy nevezett második kultúra: ami nem a pártirányítás által kedvelt felszínt, hanem azokat a műveket jelentette, amikről a politika nem tudott. – A nyilvános, a hatalom által ellenőrzött művek mellett búvópatakként terjedt a második kultúra, ahogyan a gazdaságban a központi gyárak mellett a maszek, a fusi világ, a második gazdaság – sorolta Herczeg Tamás. A műsorvezető ezután Standeisky Éva történész nyilatkozatát olvasta fel: „Aczél György kegygazdálkodást folytatott a művészekkel, az engedni és tiltani, illetve az ostor és mézesmadzag politikájával. Ebbe a játékba azonban a nyolcvanas évek elejétől az értelmiségiek már nem mentek bele, felnőttebbeknek tartották magukat annál, hogy egy vezető politikus útmutatásai alapján alkossanak.” De mi vezette az akkori értelmiségieket a csendes ellenálláshoz? Milyen folyamatok indultak el a társadalomban? A szociológus szerint a legfőbb okok a következők voltak: a gazdasági szereplők, a piac erősödése, ’68 eszméje, az új gazdasági mechanizmus, illetve az a tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években mi voltunk a szocialista országok között a legvidámabb barakk. „Mindenről szabad volt írni, pofázni, csak a hatalomba ne szóljanak bele a művészek!” Mi zajlott a színházban, a színházi kulisszák mögött, milyen darabokat lehetett egyáltalán bemutatni? Ahogyan a kulturális életben Aczél György, a színházi világban évtizedeken keresztül Major Tamás „rendezett”. Az ötvenes években élet-halál ura volt, a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől a művészeti élet is elkezdett demokratizálódni. Kádár nem foglalkozott kultúrával, kellett mellé valaki, egy ideológus, aki tájékozott, ez volt Aczél. A román Ionescu már akkor világhírű drámaíró volt, de nálunk betiltották, és ezt mindenki tudomásul vette, nem kérdezte meg senki, hogy miért. Kiderült, hogy valahol rosszat írt a magyarokról, és valamelyik pártember egyszerűen betiltotta. A korszakra jellemző idézetet olvasott fel Kovács Edit arról, hogyan tudta Major Tamás elintézni a pártnál, hogy Schillert is lehessen játszani: „Súlyos hiba az is, hogy nem játszottunk német demokratikus színdarabot. A békéért folytatott harcban szövetségesünk a német népi demokrácia is, melynek klasszikusait és új darabjait is magunkénak kell vallanunk. Az idei évadban a Magyar Színház ezért fogja bemutatni Schiller Ármány és szerelem c. darabját.” Nos, Schiller besorolásához nem kell különösebb kommentár, viszont sikerült Majornak – a Sztanyiszlavszkij módszer mellé behozni Brechtet, a Berliner Ensemble játékmódját, és a modernizmus rászabadult a hazai színházakra. Kovács Edit kérdésére, hogy mit lehetett Major Tamástól tanulni, Csiszár Imre sok szempontot sorolt fel. Mint mondta, ahogyan Várkonyi filmjeivel elérte, hogy nem egy szűk értelmiségi körnek szóltak, minél szélesebb rétegeket tudtak megérinteni, ugyanez volt Major célja a színházzal. Major a színházon keresztül politizált; megtanított, hogyan elemezzük, értelmezzük a darabokat, olvassunk a sorok között, a klasszikusoknak adjunk mai értelmezést. Rávilágított, hogy a színház az összes művészet közül a legszenzibilisebb a társadalmi mozgások iránt, hiszen minden más művészetet otthon, egyedül élvezhetünk, de a színházban a közönség mint közösség egyszerre reagál. S a történelemből tudjuk, ha a közösség egyszerre reagál, annak kétes kimenetele lehet… Megnéztünk egy részletet Brecht Puntila úr és szolgája, Matti című darabjának 1977-es szolnoki bemutatójából Major Tamással. Az előadásról a Színház folyóiratban jelent meg kritika, amelyből két részletet hallottunk. „A szolnoki Puntila-előadás rendezőjének, Csiszár Imrének főleg erről a műfajról, erről a brechti népi komédiáról van mondanivalója. A brechti színház hagyományos eszközeinek biztonságos alkalmazása mellett fantáziával, szellemesen, okosan aknázza ki annak egyéb lehetőségeit is. Már a színpadtér is Brecht alapos ismeretét tükrözi.” „Csiszár mintegy idézőjelbe teszi a Puntila-alakítást, amely egy bohócszámmal kezdődik, és a nagy mutatvánnyal végződik, s így sikerül azt harmonikusan illesztenie műfaji elképzeléseibe. Legnagyobb érdeme mégis az, hogy szabadon engedi érvényesülni Majort, aki minden emberi-művészi erejét a költő Brecht szolgálatába állítja.” Hogy könnyű volt-e Majorral dolgozni, arra a kérdésre Csiszár Imre igennel válaszolt: Ellentétben sok színésszel, akit meg kell győzni arról, hogy játsszon, Major hullafáradtan is igazi komédiás volt. A színpadon sosem kellett játékba hozni, öröm volt vele együtt pendülni, új ötletekkel jött. Ilyen vitalitású, erejű színészekre lehet társulatot építeni. A miskolci évekről a rendező elmondta, hogy a színházat előzőleg lejáratták, nem szólt semmiről, és amikor odakerült igazgatónak, mélyről kellett visszahozni. Kovács Edit ehhez a témakörhöz is talált egy idézetet Tosztogonovtól, aki a Szentpétervári Nagy Drámai Színház vezetője, és a korábban válságba jutott, szétesett társulatból építette fel az egyik legjelentősebb orosz színházat. „Az én politikám az, hogy az alkotó azt vigye színpadra, amit ő akar, és nem azt, amit a politikusok akarnak. De a színházon belül a szabadság az alkotás végét jelenti… Az önkéntes diktatúra a cél, a tehetség, az ízlés, a stílus diktatúráját jelenti, nem pedig a szó nélküli behódolást. Amíg a diktátor ismeri az utat, amelyen színházát vezeti, amíg vannak alkotói elképzelései, a színház élni fog.” Erre az idézetre Csiszár Imre József Attilával felelt, olyan ez, mint „gúzsba kötve táncolni”. A hatalom megbízott benne, de a felelősséget mindenért neki kellett vállalnia. A színház állami kontrollja azt jelentette, hogy az évad végén le kellett adni a következő évad műsortervét, és jelezték, mit nem támogatnak. Fontos volt, hogy az igazgató kiálljon a tervei mellett, megindokolja, megvédje a választását. Herczeg Tamás hozzáfűzte, hogy a nyolcvanak évek vége mámorító időszak volt, a forradalmár hevület jellemezte a tennivágyó, gondolkodó értelmiségieket, és ez színes kultúrát teremtett. – Értékes, figyelemre méltó színházi műhelyek működtek Kaposváron, Szolnokon. Miskolcon is megpróbáltunk valami hasonlót, a társadalom életébe beleszóló színházat létrehozni, de ez nem volt olyan egyszerű egy teljesen másik közegben, a melegszívű munkás-kohászvárosban, ahol több tízezer embert foglalkoztattak, sok volt közöttük a vándormunkás. Egyetem is volt, de az értelmiség és az ifjúság nem járt színházba – mondta Csiszár Imre. Majd arról beszélt, hogy igazgatósága alatt rétegdarabokkal és kedvezményekkel sikerült ezen a helyzeten változtatni. Röviden a besúgókról is szó esett; a színházi büfékben időnként megjelentek rendőrök, akik figyeltek és érdeklődtek. Minden színházban tudták, kik azok, akik a társulat tagjai vagy az újságírók közül jelentenek. 1981-ben készült egy szociológiai felmérés – mondta el Kovács Edit -, de csak 1989-ben tették közzé. Azt vizsgálták, mit gondolnak az emberek a magyarországi helyzetről a Nyugathoz viszonyítva. Az összehasonlítás alapja 19 szempont volt, többségük anyagi természetű, az életminőségre és a társadalmi mobilitásra vonatkozott. A válaszadók úgy találták, hogy a 19 szempont közül hazánk ’81-ben 13-ban vezetett, és csak 6 területen (anyagi jólét, árubőség, öltözködés, lakberendezés, külföldi utazások lehetősége, a házimunka gépesítettsége) teljesített rosszabbul a Nyugatnál. 1986-ra lényegesen romlott a hazai viszonyok megítélése, és már csak 9 szempontban vezettünk, a négy terület az első felmérés óta a következő volt: a pénz értékének állandósága, a lakáshoz jutás, a szórakozási és pihenési lehetőségek, a szabadidő mennyisége. 1988-ban már csak egyetlen előnyünk volt: a munkához való jog, vagyis még nem ismertük a munkanélküliséget. A társadalom erkölcsi színvonalát egyformának látták a megkérdezettek itthon és külföldön, minden más területen a nyugati állapotokat tartották jobbnak. Így látta a magyar lakosság akkor a Nyugatot. Krasznahorkai László író a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a rendszerváltás számunkra anyagi dolgokban valósult meg. Jobb autó, szebb lakás kell, de a szabadság, a demokrácia a legtöbb embernek nem érdekes. Tény, hogy amikor már lehetett utazni, kinyílt a világ, többet láttunk belőle, változott saját magunkról is a megítélésünk. Magyarország felélte a tartalékait, és egyre inkább értékválságos lett a hazai társadalom. Én azért azt hiszem, hogy nemcsak anyagi jólétet, hanem szabadságot is reméltünk a rendszerváltástól – közölte Herczeg Tamás. A nyolcvanas évek hű lenyomata, a szabadságvágy tükrözése a modern zene, amit a szociológus három fő irányzatba sorolt. Az elsőbe tartoznak a fényt, jólétet, csillogást, álomvilágot megéneklő együttesek, mint a Hungária. A másodikba a Hobo, Edda, Piramis, amelyek őszinte, kemény hangon, a rockkal lázadtak, és a harmadikba többek között a Trabant, a Kontroll a depressziós, kábítós, alpári szövegekkel. Végül a közönség soraiból a humoristák működését firtatta egy kérdés. Miért tűri el a hatalom olykor a kemény, leleplező bírálatot? Csiszár Imre válaszolt: a népnek mindig kellett a cirkusz, hogy kinevesse magából a feszültséget, a hatalom pedig a szólásszabadságot demonstrálva engedélyezte a nagy nevettetőket. A szilveszteri műsorokra a pártbizottságok előzetesen kijöttek, átvették. Mindentudás Színházi Egyeteme legközelebb november 3-án, Gausz András korunk kulturális nihilizmusáról tart előadást Nietzsche contra Wagner címmel. Niedzielsky Katalin
