Művészet és hatalom – ezzel az izgalmas témakörrel foglalkozik a Mindentudás Színházi Egyeteme sorozat idei évadnyitó előadása október 6-án az Ibsen Stúdiószínházban. Csiszár Imre rendezővel és Herczeg Tamás szociológussal Kovács Edit színművész beszélget. A program megálmodóját és házigazdáját az új szezon kezdetén a népszerű békéscsabai esték előzményéről, az eltelt két esztendő tapasztalatairól, a témaválasztásról és az idei repertoárról kérdeztem. (Niedzielsky Katalin interjúja) – Azt gyakran látjuk, hogy a színészek előbb-utóbb rendezni akarnak, darabokat írnak, tanítanak, de olyanról még nem hallottam, hogy valaki ismeretterjesztő sorozatot indított volna a színházában. Honnan jött az ötlet? – Esztétika szakra jártam 2006-tól 2010-ig Szegeden. Nem azért, hogy másik hivatást válasszak magamnak, de úgy gondoltam, a filozófia, az esztétika segít a színészetet kiteljesíteni, tovább fejleszteni, az új ismeretekkel jobb színész lehetek. S olyan nagyszerű előadóim, tanáraim voltak, akiket még sokszor elhallgattam volna. Akkor eszembe jutott: miért ne hívhatnám meg őket, hogy minél többen élvezhessék az előadásaikat?! A másik ok, hogy sokszor elgondolkodom: mire jó a színház? Kell a könnyed szórakoztatás, hiszen elég bonyolult az életünk, fárasztók a mindennapok, szükségünk van a kikapcsolódásra. De a tömegkultúra mellett fontosak az elgondolkodtató művek, a magas kultúra, a rólunk, az életünkről, a komoly kérdésekről szóló darabok is. A néző, amikor beül az előadásra, nehéz alkotómunkát végez – számos esztéta osztja ezt a nézetet. Elgondolkodik azon, amit lát, ami intellektuálisan is hat rá. Mindenki a saját tapasztalatával, egy adott hangulatban ül be a színházba, ahol folyamatos ritmusban zajlanak az események, és a néző komoly energiát befektetve létrehozza a saját előadását. Szeretnénk felhívni a figyelmét, hogy érdemes a színházra rászánni az energiát, mert csak így juthat el a katarzisig. Azt szeretnénk elérni, hogy minél több nézőnek kedve legyen belevágni a kalandba, ezért beszélünk a művészet szerepéről, a színház lényegéről, arról, hogy itt sokféle társművészet él együtt. Úgy éreztem, a tudást, amit megszereztem, szívesen közkinccsé tenném. Hát, így találtam ki a programot. A tanáraim közül olyanokat hívok meg, akik élvezetesen tudnak beszélni a színházszerető közönségnek. – Mindig teltház volt. Gondoltátok volna, hogy ekkora lesz az érdeklődés a tudományos előadások iránt? – Ez a fogadókészség bennünket is meglepett, rizikó volt belevágni az új kezdeményezésbe, nem tudhattuk előre, jönnek-e elegen. Növendékek, nyugdíjasok töltik meg az Ibsen Stúdiószínházat minden hónap első hétfőjén, 100-120 ember, és a kezdeti érdeklődés nem csökken. A törzstagok még a bonyolultabb témákra is beülnek, nagyon büszke vagyok a közönségre, lelkesedésük a meghívott előadókat is meglepi, akik elviszik városunk jó hírét. – Milyen témák szerepeltek legelőször? – Az első évad előadásai a színház lényegével, különleges világával foglalkoztak, az esztétika rejtelmeibe vezették be a közönséget. Természettudományos kitekintést kaptunk, amely a zene és az agy kapcsolatát vizsgálta, Fekete Péter a kulisszák mögé kalauzolta a közönséget, bemutatta, milyen rengeteg ember összehangolt munkája kell ahhoz, hogy felmehessen a függöny. – Tavaly a színházi évad premierjeihez kapcsolódtak az előadások. – A sikeres indítás után leültünk, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. A direktor ötlete volt, hogy a második évad tematikáját a premierekhez igazítsuk, ezáltal a Mindentudás kínálatának „gyakorlati haszna” is legyen a közönség számára. Így kötöttük például az Advent a Hargitán című Sütő-drámához az erdélyi magyar irodalomról szóló előadást, a Weöres Sándor életművét, irodalmi jelentőségét taglaló programunkat a kiváló költő születésének 100. évfordulójához és az iskolákkal közösen megrendezett Bóbita sorozathoz, az Üvegfigurákhoz a filmművészetet. – Az éppen ma kezdődő idei sorozat az évfordulók, megemlékezések jegyében állt össze, mindjárt a kezdés dátuma, október 6. jeles dátum. – Így van! Színházunk 60. születésnapját ünnepeljük, arról emlékezünk meg, hogy 1954. október 6-án Jókai Mór Az aranyember című darabjának bemutatójával nyílt meg az állandó kőszínház, és ez volt az első olyan premier, amit a teátrum önálló társulata adott elő, korábban vándortársulatok léptek itt fel. A színház azóta folyamatosan működik, és minden évben saját műsortervvel várja a közönséget. Erről a mérföldkövet jelentő eseményről emlékezünk meg október 6-án 17 óra 45-től a színházépület előtt. A Mindentudás Színházi Egyeteme előadása az ünneplés után, 18 órakor kezdődik, közönségünket szeretettel várjuk a megemlékezésre, ahol verssel, dallal, lufikkal és hatvan nyereménnyel, születésnapi ajándékokkal köszönti a mai társulat a színházszerető közönséget, és természetesen megemlékezünk a korábban itt játszott művésztársainkról is. – Az ünneplést követő előadás témája ugyancsak évfordulóhoz kapcsolódik: 25 éve zajlott a rendszerváltás. Izgalmas a kérdés, hogy milyen szerepet játszott, játszhatott a színház, egyáltalán a művészetek a társadalom felkészítésében. – A Művészet és hatalom kapcsolatát taglaló előadásra azért hívtuk meg Csiszár Imre rendezőt és Herczeg Tamás szociológust, mert mindketten jól ismerik az 1980-as évek társadalmát, a rendszerváltást megelőző időszak kulturális életét, színházi világát, az utat, ahogyan eljutottunk a rendszerváltásig. A fiataloknak majd biztos el kell magyarázni azt is, milyen volt a puha diktatúra. Érdekes lesz hallani a szakemberek véleményét az értelmiség szerepéről, presztízséről, illetve azt, hogy a különböző városi közegekben milyen színházat lehetett működtetni, milyen szerepet szánt a diktatórikus rendszer a művészetnek, hogyan lehetett alkotni, meddig tartott a szabadság. Herczeg Tamás a társadalmi vonatkozásokról, Csiszár Imre a művészet lehetőségeiről beszél majd. – A következő téma novemberben Korunk kulturális nihilizmusa – Nietzsche contra Wagner. Gausz András előadása nem kapcsolódik évfordulóhoz, viszont aktuális, mindig érdekes problémát boncol: a magas- és a tömegkultúra ellentétét. – Az arisztokratikus és a populáris ízlés között érdemes különbséget tenni, ugyanakkor óvatosan kell eljárni a kétféle fogalommal. Nagyon izgalmas, ahogyan Gausz András „a kiüresedett szavak” világát ábrázolja, Nietzsche filozófiáját magyarázza, előadását Wagner zenéjével és filmrészletekkel színesíti. Igazi kuriózum Rényi András felfogása a táncról. Mint tudjuk, tánc nélkül nincs színház, a december elsejei előadáson a táncot, az egyik leglátványosabb, mégis legrejtélyesebb művészetet Rényi nem a mozgás felől közelíti, hanem a szobrászattal társítja, egy-egy mozgássort szobrokhoz hasonlít. – Áprilisban ünnepeltük Shakespeare születésének 450. évfordulóját, ehhez, valamint a Jókai Színház emlékezetes Lear királyához kapcsolódik Kállay Géza januári előadása. – Kállay Géza azt elemzi, hogy Learnek hány szerepet kell eljátszania, hogyan kapcsolódik apa és király tragédiája, szülő és gyermek konfliktusa, milyen szerepet játszott a királyság Shakespeare korában. Gyenge Zoltán Apollón és Dionüszosz, avagy a színház genezise címmel februárban tart előadást. A professzor szerint, ha a görög tragédia lényegét a két isten harmóniája adja, és a művészet arra hivatott, hogy feltárja a lét igazságát, jó tudni, hogyan viszonyul a művészet a két isten szerepéhez. Sok példát hallunk majd a festészet, szobrászat, irodalom, zene területéről. – Meglepő a márciusi téma: katonadalok az első világháborúból. – Szalay Olga népzenekutató előadása és könyve az első világháború kitörésének 100. évfordulójához kapcsolható. Bartók és Kodály kapott megbízást, hogy a kor magyar népdalkincsét, katonadalait összegyűjtse. A történelem azonban közbeszólt, a gyűjtemény, ahogyan a monarchia is, eltűnt, a könyv nem jelent meg. Szalay Olga a rendkívül értékes hagyatékból állította össze a kötetet, amely méltó megemlékezés mindazokról, akik életüket áldozták a háborúban. Ugyanakkor a gyűjtemény jól mutatja a művészet hatalmát, a kisemberek szenvedéseit egy embertelen világban, hiszen ezek a dalok öngyógyításra szolgáltak, a remény, a túlélés lehetőségét kínálták sok szerencsétlen embereknek a halál közelében, távol az otthonuktól, hazájuktól. – Megtiszteltetés, hogy a filozófiai és társművészeteket felvonultató előadások sorába befért a színikritika is. – Régi tervünk volt, hogy a kritika is szerepeljen a témák között, és nagyon örülünk, hogy ez most megvalósul. A kritika mindig szóba kerül és szorosan hozzátartozik a színház világához, működéséhez, megítéléséhez. A megjelenése persze nagyon sokféle, ahogyan a színház is, annak szerepéről, küldetéséről alkotott felfogás, az elvárás az előadásokkal kapcsolatban. Létezik egy anekdota arról, hogy egyszer egy fiatal színész nagyon elkeseredett, amikor rosszat írtak róla, de az idősebb kollégái figyelmeztették: Vigyázz, mert ha elhiszed a rosszat, elhiszed a jót is! Ez a példa arra utal, hogy a színésznek, rendezőnek elsősorban önmagának kell tisztában lennie azzal, hogy milyen volt egy-egy alakítása. Ugyanakkor fontos a külső szem, a bírálat, a megítélés, de nem árt, ha igazságos… S akármilyen egy szerepformálás és annak a kritikája, a színésznek mindig újra fel kell állnia, ki kell mennie a színpadra, és ez nem könnyű. Van, aki inkább belülről építkezik, de az elismerés, méltatás sok erőt adhat, segítheti a színészt. Ahhoz, hogy a szerepében jó legyen, sok irodalmat kell olvasnia, és aki sokat olvas, könnyebben megérti a filozófiát is… Az biztos, hogy aki kiáll az emberek elé, véleményt formál, akár színész, akár kritikus, nagy a felelőssége. – Szebb végszót nem is találhattunk volna. Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert mindkét műfajban! Niedzielsky Katalin
